2023 nyarán a Tihanyi Bencés Apátsági Múzeumban rendkívüli időszaki kiállítással fogadták a látogatókat: az évszázadok óta Pannonhalmán őrzött oklevelet és a vele kapcsolatos tárlatot tekinthette meg az arra tévedő utazó. Köztudott, hogy az oklevél páratlan nyelvtörténeti emlékünk, emellett fontos történeti forrás is azokról az időkről, amikor közel ezer éve a Balaton fölött („super balatin”) megtelepedtek az első bencés szerzetesek. A kiállítás apropóján hadd közöljük a Pannon Egyetem Humántudományi Kara docensének, Pelczéder Katalin nyelvtörténésznek sorait, aki annak járt utána, hogy a Tihanyi alapítólevél milyen tanulságokkal szolgálhat a 11. századi magyar nyelvről!
„Micsoda családfái vannak a szavaknak. Gyökerük leereszkedik a poklok mocsaráig, s lombozatuk a csillagokat verdesi.” (Kosztolányi)
A Tihanyi alapítólevél (a továbbiakban: TA.) mint nyelvtörténeti forrás azért kiemelkedő jelentőségű nyelvemlékeink sorában, mert ez az első eredetiben (nem másolatban, nem átiratban) fennmaradt, hiteles (nem hamis), magyar nyelvi elemeket nagy számban tartalmazó oklevelünk, mely éppen eredeti és hiteles voltából fakadóan megbízható képet nyújt a kor magyar nyelvéről. Ráadásul egy igen izgalmas időszakba enged betekintést: a honfoglalást követő időket nemcsak a társadalom, az életmód, a kultúra, a vallás stb. igen intenzív változásai jellemezték, hanem – mindezekkel szoros összefüggésben – a nyelvé is. A magyarságot érő új (szláv, német, latin, újlatin) nyelvi kontaktushatások, a letelepedés következtében a nyelvváltozatok területivé válása (azaz a nyelvjárások kialakulása) és az írásbeliség létrejötte a nyelv használati formáira és a nyelv rendszerére (a hangrendszerre, a hangtani szabályokra, a grammatikára, a szókészletre stb.) egyaránt jelentős hatást gyakoroltak. Míg a honfoglalást megelőző időszakról (az ún. ősmagyar korról) csak közvetett forrásokból (pl. rokon nyelvekkel való összehasonlító vizsgálatokból) tájékozódhatunk, az ómagyar kortól kezdődően abban a szerencsés helyzetben vannak a kutatók, hogy már közvetlen, írott források is rendelkezésre állnak, ezek közül pedig az egyik legértékesebb és legkutatottabb épp az alapítólevél.
Az oklevél szövegéből megtudhatjuk, hogy a tihanyi monostort I. András alapította 1055-ben, „midőn a trónon társa a legnemesebb Bela herceg volt,uralkodásának 9. évében”, „saját és felesége, fiai és leányai, továbbá minden élő és elhunyt hozzátartozója lelki üdvéért Szűz Mária és Szent Ányos püspök” tiszteletére. Az oklevélen látható az uralkodó latin nevének (Andreas) betűiből álló monogram is. Utóbb e monostor szolgált az uralkodó temetkezési helyéül, amit a közelmúltban zajló régészeti feltáró munkálatok és az antropológiai vizsgálatok révén sikerült is egyértelműen igazolni.
Az alapító király a szerzetesközösséget különböző adományokkal, birtokokkal és egyéb javadalmakkal látta el. A birtokok négy térségben csoportosultak. Az oklevélben a birtokok felsorolása a Balaton északi és déli partján kezdődik: az északi oldalon tichon (Tihany) településsel, majda déli parton, a mai Sió kiömlése közelében lévő fuk-kal (Siófok). A második birtokcsoport Somogyban, a Füzegy felső folyása mentén található, míg a harmadik Tolnában, Fadd körzetében, a negyedik pedig a Dunától keletre, a Kolon-tó környékén. A kisebb településeket általában csak nevén nevezi az oklevél, míg a nagyobbakról részletes határleírást olvashatunk, számos magyar nyelvű helymegjelöléssel.
Hogyan készültek a középkorban az oklevelek (alapítólevelek, adománylevelek), és vajon hogyan rekonstruálható a TA. megírása?
A határpontok megállapítását határjáró tisztviselők irányították, mellettük egyházi személyek és a helyben élő – a környéket és a neveket jól ismerő – lakosság néhány képviselője is közreműködhetett. Az oklevél elkészítése többlépcsős folyamatként képzelhető el: az oklevélfogalmazó (dictator) a határjárások feljegyzései alapján elkészítette a fogalmazványt, a jegyző (notarius) feladata a formulázás volt, végül az írnok (scriptor) a javítások, kiegészítések alkalmazásával elkészítette a tisztázatot. A TA.-ból kiderül, hogy az „a boldogságos főpap, Miklós által [íratott], ki ez időben a királyi udvar jegyzői tisztét látta el”, ám a fentiek alapján az is feltételezhető, hogy az okirat megalkotásában minden bizonnyal több személy is részt vett.
Az oklevélíró latin nyelven, rímes prózában fogalmazta meg a szöveget, azonban számos helyen magyar nyelvi elemeket is beillesztett a latin mondatok szerkezetébe. Az alábbi példa a somogyi Disznó nevű birtok határleírásából származik (a magyar szórványok kiemelve):
Az idegen nyelvű szövegbe ágyazottan megjelenő vulgáris nyelvű szavakat és szerkezeteket szórványoknak nevezzük, az ilyen típusú nyelvemlékeket pedig szórványemlékeknek. De vajon mi lehetett az oka a szórványok magyarnyelvűségének? Régebben úgy vélték a kutatók, hogy az oklevélírók hiányos latin nyelvtudása, ezzel összefüggésben pedig bizonyos elemek (elsősorban tulajdonnevek) lefordíthatatlansága okozta a problémát. Mindkét elképzelés azonban könnyen cáfolható: az oklevelek egy része magas nyelvi színvonalról tanúskodik, a tulajdonnevek pedig sok esetben megfeleltethetők közneveknek (pl. Disznó – disznó, Ölyves – ölyves, Füzegy – fűz + -gy képző). Ma elsősorban az oklevelek funkciójával magyarázzák a jelenséget. Az oklevelekben, melyek jogbiztosító szereppel bírnak, a tulajdonneveknek egyértelműen azonosítaniuk kellett az adott személyt, illetve helyet. Ám a név más nyelvre való átültetésével ez az identifikáló szerep sérülhet vagy akár el is veszhet. A szórványok anyanyelvűségének másik fontos oka pedig egészen egyszerűen a korabeli európai oklevélszerkesztési minták követésében keresendő.
Az oklevél 82 helyet megjelölő szórványt tartalmaz, melyek nagyobb része helynév, kisebb része köznév, mint például sar feu ’a Sár nevű víz, valamely (valószínűleg felső) része’. Tartalmaz még személyneveket: 11-et latinul (az uralkodóét, Miklós püspökét és a tanúként közreműködő egyházi személyekét), valamint 10-et anyanyelven (a világi tanúk neveit, pl. Fancel, Cupan). Emellett a helymegjelölésekben is azonosíthatunk további személyneveket, melyek szintén magyar nyelvűek (lásd petre zenaia, a ’Petre nevű személy kaszálója’). A köznevek egy része fanév, a hosszú életű fák ugyanis fontos szerepet játszottak a határok kijelölésében (brokina, kurtuel fa, monarau bukurea). A köznevek másik része földrajzi köznév, így a huluoodi nevű birtok határleírásában („extenditur usque ad zakadat inde ad magnam uiam • ex hinc usque ad angulum aruk • & postea usque ad seg”), ahol három földrajzi köznév fordul elő: zakadat ’szakadék’, aruk ’árok’, seg ’kisebb kiemelkedés, domb, halom’.
Mi mindent tudhatunk meg a szórványok tanulmányozása során a korabeli magyar nyelvről?
A szórványok leginkább helyesírás- és hangtörténeti kutatásban hasznosíthatók, bizonyos korlátokkal pedig szókészlettani, etimológiai, grammatikatörténeti, sőt nyelvjárástörténeti vizsgálatokban is. Az oklevél legismertebb részlete – ad ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea – szokatlanul hosszú, több szószerkezetet is tartalmaz, és ebből fakadóan többféle vizsgálatra ad lehetőséget, mint a szórványok zöme, ezért ezen keresztül mutatom be a nyelvi elemzés lehetőségeit. A részlet a Mortis birtok határleírásából való; a birtok határát egy részen ez az út jelöli ki, jelentése ’a Kesztölcről Fehérvárra menő hadútig’. Az út haladási irányát tehát két településsel határozza meg: északi irányban Fehérvár, délre pedig Kesztölc felé haladt. Ez a Győr irányából érkező út évszázadokon át volt a hadak fontos vonulási útja. A részlet feltételezhető korabeli kiejtése: [kȧsztëlic], [feχérβáru rëá meneχ(γ) χodu utu rëá].
Helyesírási jellemzők
A magyar szavak lejegyzését elsőként végző írástudóknak nehéz feladatot kellett megoldaniuk: a latin nyelv betűkészletével kellett megjeleníteniük a latintól eltérő összetételű és nagyobb számú magyar fonémaállományt. A magyar (helyes)írást ezért hosszú időn át a jelölésmód kiforratlansága, ingadozások, következetlenségek jellemzik. A [k] hang jelölése az idézett részletben például c-vel történt (ca(s)telic), ám ugyanebben az oklevélben pár sorral lejjebb k-val (kaztelic). A magánhangzók hosszúságát a 11. században még nem jelölték (pl. feher [feχér]). Jellegzetes néhány hang jelölése: pl. a [v] jelölése dupla u-val (vö. uuasar ’vásár’, uuege ’vége’) vagy a [sz] jelölése z-vel (zilu ’szil’, ziget ’sziget’).
Hangtörténeti jellemzők
Legrégebbi nyelvemlékeinkben még megfigyelhető, hogy az egy szótagú szavak egy részének végén magánhangzó (ún. tővéghangzó) áll: uuaru, hodu, utu. Eltűnésük azonban a 11. században már előrehaladott állapotban volt, amire az is utal, hogy a TA.-ban az út szó tővéghangzóval és anélkül egyaránt előfordul: hodu utu [χodu utu] – ohut [oγ út]. A tővégi magánhangzók korai ómagyar kori eltűnése hangtani és morfológiai következményekkel is járt, például a tőbelseji magánhangzó nyíltabbá válásával vagy nyúlásával: hodu > had, utu > út (ma az utóbbi szóban tővariánsok őrzik egy egykori változás nyomát: út, de ut-at). A hangrendszer részét képezte néhány olyan hang is, melyek később eltűntek, megváltoztak vagy a pozíciójuk, használatuk módosult: pl. χ, γ, ë. A veláris χ ma már nem önálló fonémája a magyar nyelvnek, csak adott hangkörnyezethez kötötten használatos (lásd doh [doχ]). A korszakban új fonémákkal is gazdagodott a nyelv: a Kesztölc helynév utolsó mássalhangzója például az egyik első nyoma a [c] jövevényfonéma meghonosodásának.
Néhány grammatikatörténeti sajátosság
Többször előfordul az oklevélben a reá szó, ami itt névutó szerepű, és a hová kérdésre felelő véghatározói viszonyt fejezi ki (hová? – hodu utu rea). A szó a 12–13. században önállóságát elveszítve agglutinálódott a megelőző névszóhoz, azaz toldalékká (raggá) vált. A meneh szó a megy ige folyamatos melléknévi igeneve (’menő’), mely határozós szintagmát alkot az előtte álló névutós szerkezettel (hová menő?). A hodu utu jelentéssűrítő összetétel, ’hadak vonulására alkalmas út’ jelentésű. A szerkezet tehát 8 lexémából áll, amelyben 2 összetett szó (feheruuaru, hodu utu) és 2 névutó szerepel.
Szókészlettani sajátosságok
A szórványemlékek a szókészletnek csak egy speciális rétegét mutatják meg, zömében tulajdonneveket tartalmaznak, a TA.-ban a személy- és helyneveken kívül találunk néhány köznevet (lásd fanevek, földrajzi köznevek), melléknevet (ó, fekete, köves stb.), számnevet (három), igenevet (menő) és névutót (reá) is.
Névtani érdekességek
A névtan többek között azzal foglalkozik, hogy egy-egy korban milyen helynévtípusok jellemzők, azok hogyan keletkeztek, és milyen szerkezeti, jelentéstani sajátosságaik vannak. A helynévtudomány elválaszthatatlan a történeti, művelődéstörténeti, földrajzi ismeretektől. Az elemzett részlet három helynevet is tartalmaz: Kesztölc, Fehérvár, Hadút. Mit tudhatunk meg ezekről? A középkori Kesztölc területén valamikor római erődítmény állt, ezt a régészeti kutatások és a szóbeli hagyomány mellett a név etimológiája is bizonyítja. A településnév szláv jövevénynévként került a magyarba: szláv *kostelъ ’vár, erősség’ + -ьcь (kicsinyítő- vagy helynévképző) > szláv *Kostelьcь > magyar Kesztölc. A szó végső forrása a latin castellum ’vár’ (ennek német megfelelője került később kastély-ként a magyarba). A *Kostelьcь kétségkívül szlávok adta név, az egykori római erőd mellett kezdetben szlávok lakta falu volt, majd a magyarok megtelepedésük után átvették tőlük a nevet. A Fehérvár köznévi elemei egyértelműek: fehér színnév + vár főnév. A színnév az építmény fehér színére utal, a a települést pedig jellegzetes és fontos szerepű építményéről, a várról nevezték el. Helynévrendszerünk sok hasonló motivációjú nevet tartalmaz, mint például: Székes-, Nádor-, Gyulafehérvár; (Pilis-, Vág-, Vas)vörösvár, Földvár. A Hadút ebben az alakban volt az egész középkoron át használatban (az 1211-es Tihanyi összeírásban háromszor is előfordul), -i képzővel csak a 15. század második felétől vált használatossá (1472: Vie strate magne Hadywth vocate, OklSz.). Természetesen általánosabb névtani tanulságok is levonhatók az oklevél helynevei alapján. Az oklevél összes helyneve között csupán kettő idegen (szláv) eredetű, a Kesztölc-ön kívül a Balaton. (Az átvett szláv alak *Blatьnъ formában rekonstruálható. Az oklevél bolatin ~ balatin [balȧtin] adatai viszont már kétségkívül magyar nyelvhasználókra utalnak, amit a szókezdő mássalhangzó-torlódás feloldása is jelez.) A többi helynév viszont mind magyar névadással keletkezett: például személynévből (Tihany, Martos), földrajzi köznévből (Fok), képzővel növény- vagy állatnévből (Somogy, Füzegy, Ölyves) vagy több szó kapcsolatából (Mogyoró-kerek).
Szakirodalmi áttekintés
A nyelvemlékek vizsgálatának hosszú időre visszanyúló hagyománya van a magyar nyelvtörténetben, a nyelvemlék-monográfiák sorában a TA. az elsők közé tartozik. 1895-ben Szamota István mutatta be először az oklevelet modern, nyelvészeti szempontokat érvényesítve. Bárczi Géza monográfiája 1951-ben, a tihanyi bencés apátság alapításának 900. évfordulója előtt készült, megkerülhetetlen viszonyítási pont az alapítólevél nyelvészeti vonatkozásaival foglalkozó kutatók számára (A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest, 1951, Akadémiai.). Zelliger Erzsébet impozáns kötete 2005-ben, az alapítás 950. évfordulójára jelent meg, s elsősorban tudományos ismeretterjesztő céllal íródott (A Tihanyi Alapítólevél. Pannonhalma, 2005, Bencés Kiadó.). Hoffmann István 2010-es könyve az alapítólevélre mint helynévtörténeti forrásra tekint, helynévi szórványait elemzi részletesen (A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. Debrecen, 2010, Debreceni Egyetemi Kiadó.). Szentgyörgyi Rudolf az oklevélnek diplomatikai és általánosabb nyelvi bemutatását készítette el 2014-ben, illetve neki köszönhető az alapítólevél újabb átírása és fordítása is (A Tihanyi apátság alapítólevel I. Az alapítólevél szövege, diplomatikai és nyelvi leírása. Budapest, 2014, ELTE Eötvös Kiadó.); az OSZK Magyar Nyelvemlékek oldala pedig további tájékozódást nyújt az oklevél iránt elsősorban nyelvtörténeti szempontból érdeklődők számára.
Pelczéder Katalin a rendkívüli tárlatvezetések alkalmával nyelvészeti előadásokat is tartott Tihanyban. A második képen Barkó Gábor Ágoston bencés szerzetes és tanár, valamint Pölcz Ádám nyelvész (ELTE TÓK) társáságában látható
Tihanyi anzix, avagy a Sziveri Intézet képes beszámolója a kiállításról
Comments