I. Ferenc pápa látogatása apropóján mi sem tétlenkedtünk, hanem utánanéztünk, hogy is történt, amikor Kosztolányi Dezső találkozott a római katolikus egyház akkori vezetőjével, XI. Pius pápával, aki egyébként Divini Redemptoris kezdetű enciklikájában, 1937-ben, a kommunizmus veszélyeire hívta fel a figyelmet. Blogunkon ugyanis mostantól kisebb filológiai esszéknek is helyet adunk, részben az általunk felügyelt kéziratos anyagokhoz, részben az aktualitásokhoz kapcsolódva.
Kosztolányi 1924 nyarán Olaszországba utazott, ahol nemcsak családi vakációját töltötte, hanem a Pesti Hírlap kiküldött munkatársaként dolgozott is. Jelentős interjúkat készített, illetve útirajzokhoz írt vázlatokat, melyekből hazatérte után érdekes sorozatot közölt. A két hónapon át tartó utazást a nem sokkal előtte befejezett Aranysárkány című regény tiszteletdíjából fedezte. Édesapjának a következő útitervről számolt be: „Örömmel tudatom, hogy ezen a vasárnapon délután öt órakor már vonatra szállok feleségemmel és Ádámmal. Velencéig hálókocsiban utazunk. Három-négy napig maradunk Velencében, kicsit fürdünk a tengerben, aztán Firenzébe megyünk szintén három-négy napra, onnan Rómába egy hétre. Itt Gerevich Tibor vendége vagyok, ki a Viale Policlinico 139. alatt lakik, az Istituto Ungheresében. […] Tervem szerint augusztus 1-ig a nagy Itáliában csavargunk, aztán visszajövünk Abbáziába, s ott pihenünk és fürdőzünk, lehetőleg szeptemberig”. (Kosztolányi Dezső levele id. Kosztolányi Árpádnak, Budapest, 1924. júl. 9.)
Az író többekkel is találkozott Itáliában, magyar és olasz irodalmi emberekkel egyaránt, a műfordító Horvát Henrikkel például az egyik római osteriában mulatott. Utazása állomásairól rendre küldött levelezőlapot szüleinek: Velence, Firenze és Róma mellett feleségével és fiával együtt megtekintette Bolognát, Nápolyt, Palermót és Capri szigetét is.
A kirándulás során született cikkek jelentős hányada politikai vetülettel bírt, melyeket a Pesti Hírlap irányvonalát és elvárásait jól ismerő író főként a napilap vezetőinek kérésére készített. Egyik Füst Milánnak címzett levelében a szerkesztőségen belüli hierarchikus viszonyokról és értékrendekről is szólt: „Nekem azóta van tekintélyem, mióta a pápával beszéltem. (Nem a Pacsirta óta.)” (Kosztolányi Dezső levele Füst Milánnak, Budapest, 1928. júl. 22.)
Az olasz vonatkozású (vezér)cikkek közül elsőként a levélben is említett pápai audienciáról tudósító szöveg látott napvilágot, az író ugyanis magánkihallgatást kért XI. Pius pápától. Bevezetőjében a Vatikán ünnepi pompáját festi le, majd a katolikus egyházfővel folytatott beszélgetéséről számol be, melynek során a trianoni békediktátum következményeiről is szó esett.
Kosztolányi 1924 augusztusában a velencei Lidóról írta meg édesapjának, hogy Ádám fiát a pápa külön megáldotta, hazaérkezését követően pedig hosszabb levélben tudósított a vatikáni látogatásról: „Könnyekig megindító volt, mikor 9 éves fiam térdelt egy roppant teremben a nemzetközi sokadalomban, sok felnőtt között, mint az egyedüli gyermek. XI. Pius, látva Ádámot, megállt, hozzálépett, […] és több másodpercig pihentette kezét Ádám fején, megsimogatva rövidre nyírt haját.” (Kosztolányi Dezső levele id. Kosztolányi Árpádnak, Budapest, 1924. aug. 30.)
Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezése szerint azonban az áhítat mellett a pajkosság is szerepet kapott, miközben a család (a magánkihallgatást követő napon) a közös audienciára várt: „Rómában, a Vatikánban énrám valami fekete lebernyeget adtak, mivel fekete ruhám ujja kissé áttetsző volt. / – Miért kellett ezt Manyikának felvenni? – kérdezte kisfiam. / – Azért – felelte súgva az apja –, hogy ne izgassa a pápa bácsit.” (Kosztolányi Dezsőné: Karinthyról. Budapest, 2004, Noran, 76. p.)
Az alábbiakban közöljük az interjú teljes szövegét:
Magánkihallgatáson XI. Pius pápánál. A Pesti Hírlap kiküldött munkatársától
Róma, augusztus. Rómába érkezvén, a magyar követség útján magánkihallgatást kértem XI. Pius pápától.
Harmadnap lakásomra levelet kaptam, melynek borítékján sárga pecsét volt, a pápai koronával s a keresztbetett kulcsokkal, felül pedig ez a fölírás: Maestro di Camera di Sua Santita.
A levél szövege ez:
Sua Santita ricevera in udienza speciale il
signor Desiderio Kosztolányi nel giorno di
Giovedi 31 corrente alle ore 113/4.
Maestro di Camera di S. S.
Érdekes, ez a kártya mindenkit figyelmeztet arra, hogy a pápától tilos autogrammot kérni.
Másnap délelőtt tizenegy órakor gépkocsin a Vatikán Bronz-Kapuja elé hajtattam, hol regényes fövegben, buggyos, piros-sárga-kék sávos nadrágban, zekében, svájci testőrök őrzik a bejáratot. Frakkban kellett megjelennem. A szertartás még nyáron is szigorú.
Meghivólevelemet fölmutatva, komornyik vezetett föl az első emeletre a titkársághoz, s innen egy széles, roppant lépcsőn a második emeletre, mely oly magas, hogy nálunk hat emeletnek is beillenék. Minden fordulónál, ajtónál egy-egy testőr áll és alabárdjával tiszteleg, ha egy monsignore, egy fiatal pápai diplomata, egy érdekes arcú biboros, vagy egy agg püspök halad föl. Itt csakugyan érezni a Vatikán évszázados exterritoritását. Külön világ ez, melyhez a bemenetet Berninicsodálatos oszlopsora alkotja, fönn a mozdulatlanul is mozgó alakokkal, zárt ország ez, melynek ezer szobájában, márvánnyal, mozaikkal rakott termeiben csak a történelem, a művészet lakik, és az egész földre kisugárzó gondolat, valóban a legnagyobb ház ez, az, aminek V. Miklós pápa tervezte, évszázadokkal ezelőtt. Az ember, amint bandukol a végtelen folyosókon, kicsinynek érzi magát, mint az őserdőben és tengeren.
Fönn a második emeleten, az előcsarnokban, azok sorakoznak, kiket a pápa majd együttesen fogad. Ezeknek több mint nyolcvan százaléka nő, a férfi kevés, itt-ott egy-egy gyermek. Az asszonyok talpig feketében vannak, mint a temetésen. Fejükön fekete csipkekendő, mely homlokukba lóg s mellükre, karjukra fázósan szorítják ebben a negyvenfokos melegben is a sötét fátylakat. Rózsafüzérek ezrei lengenek. Egy piros brokát-selyembe öltözött, kövér és ősz pápai komornyik szigorúan ellenőrzi a toaletteket, s ha a szövet csak kicsit is áttetsző, visszaküldi a jelentkezőket, kik egy másik komornyiknál nehéz, fekete kelméket kaphatnak. A leányok teljesen zárt fehér ruhát viselnek, fehér fátylakat, mint az esküvőn. Kisleánykák s már hervadt, szemüveges öreglányok a liliom színében várják a Szentatyát. Rengeteg apáca fehérben-feketében. A kép festői és megindító.
Átkísérnek az előcsarnokból öt márványtermen át egy hatalmas teremig, melyben a pápai trón van egy emelvényen, a pápai címerrel. Előtte fegyveres katonák díszőrséget állnak, magas, lószőrrel borított sisakban, puskával. Egy sarokban néhány érdemrendes, ősz pápai tiszt diskurál, halkan. Egyik arról beszél, hogy leszokott a dohányzásról, mert szédült s ez jót tesz egészségének. Amerre nézek, remekbe készült holmik, gyertyatartók, olyan magasak, mint én, zománcos majolikavázák, renaissance ütőórák, melyek az Egyház évezredes fényét, pompáját tükrözik vissza. Az órák most ütnek. Dallamosan, különböző hangokon, vékonyan, vastagon felelgetnek egymásnak: a háromnegyed tizenkettőt verik el.
Erre egyik szertartásmester átvezet még négy termen át a Vatikán egyik más szárnya felé, egy kisebb terembe, melyben két lilaruhás pápai diplomata áll, ki máris jelt ad, hogy térdepeljek le.
Váratlanul, halkan, királyi pontossággal lép be Szent Péter utóda, XI. Pius pápa, a világ minden katolikusainak fejedelme.
Fehér brokát selyemtalár van rajta, fehér selyempapucs és fehér selyemsapka. Mellén nagy drágaköves kereszt. Ujján az annulus piscatoris, a halászgyűrű. Évekkel ezelőtt X. Pius-t láttam, a velencei pápát, kinek bronz arcán az egyszerűség és derű játszott. Utóda XV. Benedek volt, az arisztokrata. XI. Pius, a tudós pontifex maximus. Hatvannégy éves, de azért keménynek látszik. Fiatalkorában szenvedélyes alpinista volt, s itt Rómában váltig emlegetik, hogy annak idején ő mászta meg elsőül a Monte Bianco egy ormát, melyet azóta róla neveztek el.
A két pápai diplomata a háttérbe vonul, Ő hozzám lép, gyengéden megérinti a karom s inkább jellel, mint mozdulattal fölemel:
– Ön magyar? – kérdezi. – Magyarországról jött?
– Igenis – felelem. – A szenvedő és megcsonkított országból jöttem ide, Szentatyám, hogy elvigyem a magyaroknak vigasztaló szavait.
– Magyarországot mi ismerjük, és mindenkoron különös rokonszenvet, szeretetet éreztünk irányában, és azt kívánjuk, azért imádkozunk, hogy szenvedése kisebbedjék és boldogan haladhasson jobb jövendője félé. Mi önnek a foglalkozása?
– Író vagyok.
A pápa reám néz. Kék szemében élénken ragyog föl a gondolat játéka, a figyelem s tekintete a vastag szemüvegen át még élesebb, melegebb, mint a napsugár, mely a lencsén halad át. Tudom, hogy, annakelőtte könyvtáros volt a milánói Ambrosiában, majd a vatikáni levéltár igazgatója lett, s egész életét tudományos munkálkodásban, könyvek között töltötte, mint az egyháztörténelem jeles tudósa.
– Mi is szerettük és szeretjük a könyveket – mondja –, de figyelmünket most az élet és a lélek felé fordítjuk. Időnk kevés, és ma nem olvashatunk annyit, amennyit óhajtanánk. Kívánjuk, hogy munkásságát a hit és jóság vezesse, s hivatásához legyen elegendő ereje.
Bejövet önkéntelenül is szavakat, mondatokat készítettem el magamban, a közvetlenség színével, hogy elmondhassam, de XI. Pius pápa egyházfejedelmi fönségében is annyira meghitt, hogy erre nincs szükségem.
– Van családja? – kérdezi.
– Van.
– Gyermeke?
– Kisfiam.
– Áldásunkat adjuk reájuk, s még egyszer óhajtjuk, hogy az ön szeretete, melyet családja és hivatása iránt érez, életét nyugodttá, tisztává tegye.
– Szenvedő testvéreimnek, hazámnak milyen üzenetet vihetek, Szentatyám?
A pápa homlokán feltűnik az omega-ránc.
– Megáldjuk önt – mondja –, azokkal a vágyakkal és tiszta gondolatokkal együtt, melyeket szívében hordoz, hazája, családja, hivatása iránt, és kívánjuk, hogy azok meghallgattassanak.
Erre csókra nyújtotta a halászgyűrűt, s kíséretével együtt eltávozott. Az őrség tisztelgett, amint előrement az ajtóig, hol a közös fogadást várták az emberek ezrei. Kis csengettyűk ezüst szava csilingel. Mindenki térdre ereszkedett, az inasok is. XI. Pius-szal haladt monsignore Borgincini is, a pápai diplomata, ki Gaspari államtitkár mellett teljesít szolgálatot a Vatikánban.
Az ütőórák a tizenkettőt verik el. Villámgyorsan, szinte futva kell eltávozniok azoknak, kiknek kihallgatásuk véget ért, hogy a pápával ne találkozzanak még egyszer. A világ minden nyelvét hallani itt a lépcsőkön, franciát, szerbet, németet, hollandit, angolt is, mert sokan zarándokolnak el az amerikai ír katolikusok közül.
Künn a gépkocsik sokadalma feketedik a Vatikán előtt, s a kocsisok keresik az amerikaiakat, hogy egy közeli utcába félórás vargabetűzéssel szállítsák el őket. A svájci testőrök alabárdjain villog a nyári verőfény.
A szövegközlés forrása: Kosztolányi Dezső: Magánkihallgatáson XI. Pius pápánál. Pesti Hírlap, 1924. aug. 17., 1–3. p.
Fotók: Arcanum; Index.hu; Magyar Kurír; MANDA