Blogunkon rendszeresen nyújtunk megjelenési lehetőséget vendégszerzőknek is, köztük nem utolsósorban tanítványoknak. A következőkben Sós Eszter tanulmányát közöljük, mely főként Ady Endre alkoholbetegségével foglalkozik. Szerzőnk a Pannon Egyetem Humántudományi Karának magyar alapképzési szakához tartozó színháztörténeti specializáción, valamint irodalom- és kultúratudomány mesterképzésen végzett, jelenleg pedig a Pécsi Tudományegyetem biblioterápia szakirányú továbbképzésén vesz részt.
Ady Endre alkotóéveit a közismertebb vérbajon kívül végigkísérte a neuraszténiaként megnevezett kóros lelkiállapot, egyfajta idegkimerültség, amelynek főbb tünetei között tudhatjuk a fáradékonyságot és az ingerlékenységet is. Betegségéből eredeztető fájdalmai, szorongása és nyugtalansága, a szexuális féktelenség, az élvezetek hajszolása és az önpusztítás mind-mind hozzájárultak alkotói szemléletmódjának alakulásához, mely egyértelműen rokonságba állítható az általa nagyra tartott francia szimbolisták élet- és művészetfelfogásával. Különösen Baudelaire példája segítette hozzá személyiségének igazabb önkifejezésére, számos tematikai tabu feloldására, továbbá az alkoholfogyasztás összetett nézőpontból történő művészi feldolgozására, mely során saját szenvedélybetegségét is képes volt kritikus és analitikus szemmel vizsgálni.
https://opac.pim.hu/record/-/record/PIM757167, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=77768492
Egy magyar „pimodán”
Charles Baudelaire A mesterséges mennyországok című kötetének nagyobbik részében kifejezetten a hasis- és az ópiumfogyasztás hatásainak bemutatására fókuszált, mely szerekkel gyakorta maga is élt a – csak beavatottak számára nyitott – Párizsban, a Notre-Dame mögött elterülő Szent Lajos-szigeten álló Pimodan Palotában. „Le club des Hachichins”-nek, azaz „Hasisevők klubjá”-nak nevezte Théophile Gautier az itt működő, havonta összejövő, számos neves művészt tagjai között tudó társaságot. A rendszeres közösségi eseményeken szerzett mámoros tapasztalatokról több író is megemlékezik, mint például id. Alexandre Dumas a Monte Cristo grófjában, vagy Honoré de Balzac A szamárbőrben.
Könyvének utolsó fejezetében Baudelaire a személyiség kiteljesítésére alkalmas eszközökként összehasonlítja a bor és a hasis hatását. Bár elismeri, hogy mélységesek a bor örömei, s aki él vele, az voltaképpen „géniuszt iszik” – hiszen „a bor dalokat és verseket költ számunkra” –, de mindehhez azt is hozzáteszi, hogy „félelmetesek megsemmisítő gyönyörei és ernyesztő varázslatai”. (Baudelaire, Charles: A mesterséges mennyországok. Ford.: Hárs Ernő. Budapest, 2010, Cartaphilus, 178., 183. p.) Bevallottan elfogult tehát, így nem meglepő, hogy az írás végére nála a bor nyer ebben az összehasonlításban, amelynek jótékony fizikai és mentális hatásait nem győzi sorolni.
Étienne Carjat – Source of original: Gaston Schéfer (ed.), Galerie contemporaine littéraire, artistique (Paris, 1876–84), vol. 3. part 1. British Library: Image; Metadata, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=23531150
Ady Endre 1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, itteni életéről Bölöni György, közeli barátja részletesen tudósít Az igazi Ady című kötetében. A költőre nagy hatással volt, hogy példaképeinek, Jehan Rictus-nak, Paul Verlaine-nek és Baudelaire-nek a műveit eredetiben olvashatta (később fordította is őket), és hatott rá a párizsi művészi környezet is. Bölöni állítása szerint noha Ady nem juthatott hasishoz, a morfiumot és az ópiumot kipróbálta, és alkalomadtán később is élt ezekkel a szerekkel. Azonban a költő is bevallotta, hogy – hasonlóan elődjéhez – nem a kábítószereknek vált igazán a rabjává: „Én nem vagyok morfinista, szesz az én igaz szerelmi viszonyom, morfiummal csak néha csalom a szeretőmet.” (Dénes Zsófia: Élet helyett órák. Egy fejezet Ady életéből. Budapest, 1976, Magvető, 188. p.)
1908-ban, a Nyugat első négy lapszámában jelent meg folytatásokban A magyar Pimodan című írás Ady Endrétől, melyben a szerző – a Baudelaire által kitaposott úton haladva, ám azon immár túl is lépve – az értekező próza, az önéletrajz és a fikció műfaji határmezsgyéjén mozogva kutatta a modernitás jegyében fogant új poétikai megszólalásmód lehetőségeit az alkoholfogyasztás témájához kacsolódóan. Az elbeszélő, Tas Péter maga is költő, de Adynál hat évvel idősebb, és önnön „pimodánságának” részletei mellett a magyart mint elveszett, örökké kielégül(het)etlen, s ezért alkoholizálásra fajtájánál fogva hajlamos népet, majd a honi művészeket is jellemzi, mondván: „aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén ezt az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami már magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boroskupát fog vagy pálinkás butykost.” (Ady Endre: A magyar Pimodan. Vallomások és tanulmány. I. Nyugat, 1908/1., 22–23. p.). Ady ebben a szövegében nemzeti színezetet is ad tehát az alkoholfogyasztásnak, illetve annak identitásképző szerepéről szintén hosszan értekezik, mint ahogy arról is: milyen hatással van az alkohol magára az alkotótevékenységre. Kétfajta bormámort különböztet meg, melyek közül az egyik nem eltompít, hanem nyugtalan figyelemre késztet, szokatlan képzettársításokra ösztönöz, elősegíti a mindenség befogadását és alkotókedvet teremt. Véleménye szerint ez az igazi „művész-érzés”, melyből alkoholfogyasztásuk mennyiségének okán bőséggel részesült Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint, Jókai Mór és Katona József is.
A Nyugat folyóirat első lapszáma
Bakkhosz leszármazottai
A mámor hatására átszellemült vátesz, a delíriumban szinte látnoki képességekre szert tevő zseni képe hosszú ideje toposzként jelenik meg a művészetekben. A romantikától a 20. század utolsó harmadáig a kreatív alkotó gyakori jellemzője volt, hogy egyedi, nem egyszer formabontó látásmódjának kifejezéséhez, továbbá a műfajokon és a saját énjének határain történő átlépéshez a tudattágítás mesterséges eszközeinek használatától sem riad vissza. Ennek a típusú művésznek ismertetőjegyévé vált a szenvedés, a különböző szerektől való függőségek és a pszichés zavarok jelenléte, illetve az öngyilkosságra való nagyobb fokú hajlam, amint arra Cesare Lombroso is rámutatott 1864-ben kiadott Lángész és őrültség című munkájában. Kőváry Zoltán pszichológus, aki a kilencvenes évek óta foglalkozik az alkotófolyamat és kreativitás pszichoanalitikus szemléletű vizsgálatával, Ady Endrét és Juhász Gyulát hozza fel hazai példaként, amikor arról értekezik, hogy a művészek körében elterjedt alkoholizmus nemcsak a szakembereket, tudósokat, hanem magukat írókat is különösen izgatta, és ezért gyakorta emelték azt különböző műfajú szövegeik tárgyává.
Bűnöző embertípusok Lombroso táblázatán (1887) – Cesare Lombroso,
Az alkohol című tárcájában Ady a magyar bor barátainak tartott nemzetközi kongresszus megrendezése apropóján a függőségről mint társadalmi problémáról ír, amelyet az egyes ember szintjén éppen emiatt lehetetlenség is megoldani: „Az alkoholizmus olyan kényszerű eredménye a társadalmakon uralkodó, még alig sejtett törvényeknek, mint akármi. Az öngyilkosság, az elmebaj, a kivándorlás, az egy-gyermekrend. Akármi, ami eszünkbe jut. Tehát? Tehát adjanak nekünk jobb társadalmat. Szereljenek fel bennünket jobban a társadalmi életre. Testi és lelki éhségeinkről tegyenek. Tegyék nekünk szebbé az életet. Rendben van. El fogja dobni minden eszes lény a maga italospoharát.” (Ady Endre: Az alkohol. In Ady Endre összes prózai műve. Budapest, 1999, Arcanum, 1582. p.) Azon kívül, hogy Ady igen éleslátóan és körültekintően szemléli korának népbetegségét, kifejezetten izgalmas, ahogy véleménycikkében egyúttal már pellengérre is állítja a szenvedélybeteg művészekkel kapcsolatos sztereotípiákat, valamint az alkoholisták stigmatizációja ellen is felemeli szavát.
Mindebből az is kitűnik, hogy kifejezetten komplexen látta az alkoholizmus kérdését, amelyben saját addikciója sem korlátozta, sőt, utóbbit mintegy külső megfigyelőként volt képes vizsgálat tárgyává tenni. Gesztusa hasonlítható Csáth Gézáéhoz is, aki naplóiban részletesen beszámolt saját morfinizmusáról, méghozzá úgy, hogy az évek alatt a kábítószer okozta érzéki örömök feljegyzéséről mindinkább az önmegfigyelés, a magyarázatok keresése, leszokásának és fogyasztásának optimalizálását célzó tervek, továbbá állapotának dokumentálása kerültek bejegyzései fókuszába. Z. Varga Zoltán szerint a naplóírás igazából része volt annak az elfedő stratégiának, amellyel Csáth a saját függőségéhez viszonyult, és ezt figyelembe véve Ady alkoholizmust tárgykörébe emelő prózai műveit is tekinthetjük úgy, mint kísérleteket arra, hogy nagyobb csoportokban (művészek, magyarok, a világ) vizsgálja meg magát a problémát, így mintegy madártávlatból szemlélve azt, és egyfajta intellektualizáló eltávolítással tekintve szenvedélybetegségére.
Csáth Géza rajza. Forrás: Sidó Anna – Molnár Eszter Edina: Csáth Géza személyesen. Alternatív életrajz. Budapest, 2021, PIM.
Líravilágában központi helyet foglal el a mámor és a bor destruktív és konstruktív oldalának a bemutatása. A költői személyiség építő és romboló erői egymásnak feszülése, az apollóni és dionüszoszi szemléletmód és művészetfelfogás életre-halálra menő küzdelme adja Ady Endre egyik legösszetettebb versének, Az ős Kajánnak poétikai lényegét, ahol a zárlatban megjelenő, már-már apokaliptikus vízió a mindenkori magyar messiásokat tragikus párhuzamba állítja az alkoholfogyasztás után jelentkező kiüresedés állapotával: „S én feszülettel, tört pohárral, / Hült testtel, dermedt-vidoran / Elnyúlok az asztal alatt”. (Ady Endre: Az ős Kaján. In Ady Endre összes versei III. 1906. jan. 28. – 1907. Budapest, 2000, MEK.)
A Víg úrfiak bora című versben is pontosan ez az említett kettős látásmód érvényesül. A „Víg úrfiak borának / Hirét örömmel költöm: / Csúf, mámoros éjszakák, / Nekem hajnalt hoztatok” sorok alapján joggal gondolhatnánk, hogy a költemény az alkohol okozta bódult állapot dicsőítése, azonban dominánsan kirajzolódik a fogyasztáshoz kapcsolódó negatív érzés, destruktív gondolatáram is: „Víg úrfiak borában / Sok a mérges bölcsesség, / Sok a gonosz becsület, / Sok az ártalmas malaszt”. (Ady Endre: Víg úrfiak bora. In Ady Endre összes versei III. Költemények, alkalmi versek. Budapest, 2000, MEK.) A művészi öntudat, a költői elhivatottság, a felfokozott küldetéstudat mind a borhoz társul a versben, ami így átvitt értelemben Ady mámoros és egyben sötét tónusú költészetét is szimbolizálja. Hatvany Lajos szerint igazi tragikus énekek a költő bordalai, amelyek a szó klasszikus értelmében nem is azok, hiszen nála az ital nemcsak feledést hozó méreg, hanem fogékonnyá is teszi őt különböző érzésekre, hangulatokra, így a költészetét segítő eszközként jelenik meg. Jó példa erre az Ülök az asztal-trónon című alkotás is, ahol a versbeszélő olyan „mámor-fejedelemként” hivatkozik magára, akinek a bor fogyasztásától az összes érzékszerve intenzívebben kezd működni, s ennek hatására érzéseit is fokozottabban képes megélni.
Ivás és írás, avagy a szeszfogyasztás hatásai Ady alkotótevékenységére
Kortársai, családtagjai, barátai és emlékírói mellett Ady saját maga is bőven szolgált információkkal italozásának mértékére vonatkozólag. Halála után öccse, Ady Lajos megírta az életrajzát, mely egyrészt fontos forrásműve lett az Ady-kutatásoknak, másrészt részletesen dokumentálja benne testvére megismerkedését a bor okozta bódulattal. Ahogy írja, bátyja már egészen korai életéveiben fogyasztott alkoholt, mivel nevelőanyja úgy tartotta, ettől majd megerősödik az amúgy sokat betegeskedő kisgyermek, majd beszámol arról az esetről, amikor egy esküvőn maga a vőlegény, a kocsisuk kínálta meg borral a még szintén igen fiatal Adyt. Erről egyébként A magyar Pimodanban ő maga is megemlékezik, amikor az elbeszélő Tas Péter felidézi, hogy „Szabó Miska az úrfit, becses magamat, bevitt a kisebbik szobába, s itatott. Apám, anyám csak akkor kaptak észhez, amikor az én kis nyolcéves gyermek-fizikumom tiltakozni kezdett. Szerencsére, az engem berúgató Szabó Miska, a vőlegény is tökrészeg volt, s így igazat is mondhatott: »Ne tessék én reám haragudni, se a Péter úrfira, jaj annak a magyar embernek, aki nem tud inni, meg kell ezt tanulni«.” (Ady Endre: A magyar Pimodan. Vallomások és tanulmány. III. Nyugat, 1908/3., 160.).
Öccse elbeszéléséből azt is tudjuk, hogy Ady debreceni jogász korában már rendszeresen fogyasztott alkoholt, a mulatozásokat pedig olyan gyakran iktatta be életébe, illetve ezek alkalmával annyira kirúgott a hámból, hogy a frissen kézhez kapott fizetésének egészét gyakran egyetlen este alatt elköltötte. Egy ilyen eset után például másnap sűrűn fogadkozott anyjának, hogy többet nem iszik bort, amit három hónapig tartott is, és ez alatt valóban csak sört ivott. Hogy életében az ártalomcsökkentés vagy a teljes leszokás érdekében tett kísérletek miért nem lehettek sikeresek, arról a költő Tas Péter nevű elbeszélőjén keresztül fogalmazza meg gondolatait, kitvérve az alkotótevékenység és a szenvedélybetegség összefonódására is. Az elbeszélő a nyolc-tízhónapnyi teljes absztinencia ideje alatt lelki érzékenységének egészen a halálfélelemig történő fokozódását éli át, és művészete érdekében, továbbá a hétköznapok szürke egyhangúsága elől menekülve végül úgy dönt: visszatér az iváshoz, mivel – mint mondja – „jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen.” (Ady Endre: A magyar Pimodan. Vallomások és tanulmány. I. Nyugat, 1908/1., 23. p.)
Adynál az ihletettség állapota szorosan összefonódott az alkoholfogyasztással, ám azt öccse is megerősíti, hogy hiába állt mellette az asztalon előrelátóan mindig egy teli üveg, soha nem dolgozott ittas állapotban: „a versírás napjaiban az első estén rendszerint csak ivás volt, az utolsó estén pedig nemegyszer az írás befejezése után itta meg a bekészített bort. […] Teljesen rosszhiszemű tehát az a hírlelés, hogy verseit »berúgva« írta, azért olyan »homályosok« azok. Tudott dolog volt környezetében, hogy a komolyabb borozás és a versírás egymást mindig kizárta nála; még az édesanyánk is azzal szokott reggelenként bekopogni hozzá ilyenkor: »Hát ivás vagy írás volt-e az este, Bandikám?«” (Ady Lajos: Ady Endre. Budapest, 1923, Amicus, 154–155. p.) A kijelentést, miszerint Ady nem alkotott – vagy inkább nem tudott alkotni – akkor, amikor részeg volt, alátámasztja barátja, Révész Béla megjegyzése is. Révész szerint habár Ady asztalán szükségszerűen ott volt a borospohár, amikor írt, „szellemének biztonsága azonban óvatoskodva vigyázott, és kevés ízléssel nagyobb szünetekkel ivott, ha dolgozott és ha az önfegyelmezés mégsem sikerült és a mámor elsodorta, a munkát abbahagyta.” (Révész Béla: Ady Endre. Hatodik közlemény. Nyugat, 1921/20., 1530. p.)
Barátai között annyira köztudott volt szenvedélye, avagy szenvedélybetegsége, hogy többen gúnyt is űztek abból, Ady pedig nem tagadta gyengeségét, hanem inkább frappánsan visszavágott az életmódját kritizálóknak. Földessy Gyula például ekképpen dokumentált egy ilyen esetet 1914-ből: „Ady szokása szerint folyton évődött, élcelődött, intim tréfákat mondott el magáról és íróbarátairól. Egyszer jóízűen beszélte el, hogy ugratta Révész Bélát. Révész, aki maga is szívesen koccintgatott Adyval, egy ízben baráti komolysággal integette Adyt, legyen mérsékletesebb az ivásban. Ady tettetett megadással figyelt rá, »igazad van«, – szólalt meg azután ő is – »tegnap is ahogy az utcán megyek, egy sereg patkányt láttam magam előtt.« »Tipikus alkoholista szimptóma« folytatta Révész, – Ady előadása szerint – és tovább tartotta a jóindulatú prédikációt. »De hallgass csak meg«, – vágott közbe Ady – »a patkányok élén egy nagy öreg patkány ment és visszafordulva így szólott: vigyázz Révész Bélára.«” (Földessy Gyula: Ady-élmények. Nyugat, 1923/15–16., 132. p.) Földessyben azonban az anekdoták felelevenítésének igénye mellett volt egyfajta revideálási szándék is, hiszen Ady halála után mintegy kötelességének érezte, hogy felhívja a közvélemény figyelmét arra: a költő munkásságát ne az életvitele, szenvedélybetegsége alapján ítéljék meg. „Amint Petőfit nem teszi nagyobbá az – fejtette ki Földessy –, hogy 1846-tól csaknem bornemissza volt, épp úgy nem szállíthatja alább Adyt az ő alkoholista volta, amit – akik körülötte forogtunk – mindannyian sajnosan tapasztaltunk.” (Földessy: Ady-élmények… I. m. 139. p.)
Szerző: Sós Eszter
Fotó: lásd a képaláírásoknál
(Folytatjuk!)
Comments